Molnár Nadin Mária
A Vándor
Magányosan sétált az éjszakában a fekete alak. Mint mindig, most is szomorú volt és rosszkedvű a sok nyomorral való folytonos találkozás után. Ő nem látott még soha jókedvet, vidámságot, vagy egyáltalán boldog embert. Szüntelenül csak könnyek áztatták útját, de ő nem adta fel. Ment tovább és tovább, hogy találkozzon legalább egyszer a boldogsággal. A falvak között gyalog járt, így lassú volt, de nem fáradt el sosem. Sokat gondolkodott, s még azután, a szörnyű borzalom után is, amit látott, hitt benne, hogy van jó is a világon. Éppen kiért az erdő takarásából, amikor megpillantott egy újabb falut. Egy újabb reményt jelentett ez neki, így szinte futva közeledett. Sajnálta, hogy olyan későn ért oda, hisz így nem láthatta, hogyan is néznek ki az épületek, a templom. Emberek igaz nappal sem jártak az utcákon sehol, csak nagyon ritkán, vagy legalábbis ő biztosan nem látta őket. Mikor végre odaért, már egészen elfáradt. Vándorként menedéket akart keresni, de ha nem is az alvás miatt, hát az emberek miatt. A Jó reménye miatt. Bekopogtatott az első házba, de nem nyitott ajtót senki, majd mikor meghúzta a kilincset rájött, hogy zárva van. Továbbment. Minden ajtón bekopogtatott és minden kilincset megfogott, de mind zárva volt. ,,Igaz, sötét van odabenn, biztosan alszanak.” gondolta magában. ,,Nem is zavarom őket”. Mikor már végigjárt négy utcát és sehol nem járt sikerrel, megpillantott egy apró parasztházat, ahol a függöny mögött égett a villany. Megörült, és sietni kezdett a ház irányába, majd lelkesen bekopogtatott. Nagy sírás és kín hallatszott ki, mitől neki görcsbe rándult a gyomra, de már nem mehetett el, ugyanis egy öt év körüli kisfiú nyitott neki ajtót. Ezelőtt akárhányszor csak beengedték valahová útja során, mindig csak szétnézett, de nem szólt hozzá senki, majd csalódottan ment tovább. De ezúttal a kisfiú hozzászólt.
- Túj koján jöttéj. –mondta sértődötten és pöszén. Csak állt vele szemben és farkasszemet néztek egymással. Viszont ő csak állt. Olyan izgalom fogta el egyszeriben, hogy valaki beszélt hozzá, hogy szinte fel sem fogta, mit mondtak neki. Rengeteg kérdése volt a kisemberhez, amit fel akart tenni neki. Hogy miért van annyi szomorúság, hol találja a boldogságot. Nem tudta, hogyan beszélgessen, hogyan is kell azt igazán jól csinálni, így csak egy halvány mosoly kíséretében kérdezett vissza.
- Tessék?
A kisfiú összeráncolta a homlokát és kérdőn nézett fel rá. Arca változatlanul dacos volt.
- Azt mondtam, túj koján jöttéj.
Itt a fekete alak elkomorodott. ,,Korán lenne? Hajnal van már, csak nem vettem észre?” tűnődött.
- Igazán sajnálom, visszajöjjek később esetleg? Nagyon szívesen beszélgetnék veled és a családoddal. Tudod, te vagy az első ember, akivel beszélgetek. Eddig még sosem szólt hozzám senki –magyarázta zavarában.
- Nincsenek barátajid?
- Ezek szerint. De te beszélsz velem, úgyhogy akár lehetsz te az első. Mit szólsz? –kérdezte reménykedve.
A kisfiú hátra-hátrapillantott. A sírás még akkor sem szűnt meg. Arca aggodalommal volt teli. Hevesen megrázta a fejét.
- Most sajnos nem lehet.
Az alak lehajtotta a fejét. Érezte, hogy hiába a próbálkozás, a kisfiú nem fogja beengedni, és nem is fog vele sokat beszélni. Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy már az is egy nagydolog, hogy beszéltek vele. Úgy gondolta, hogy ezzel elért valamit, és amit keres, közelebb került hozzá.
- Lehet egy utolsó kérdésem?
A fiú bólintott.
- Mi a baja mindenkinek? Legalábbis, miért sír nálatok mindenki?
- Máj mondtam. Későbbje vájtunk.
S azzal becsukta az ajtót. A fekete alak csak állt ott és hirtelen olyan bizakodás töltötte el, olyan remény, amilyet azelőtt sose tapasztalt. ,,A kisfiú azt mondta, hogy későbbre vártak. Talán csak elő akartak készülni a fogadásomra és sírtak, mert elrontottam. De ha ők tudták, hogy jövök, akkor talán mások is. És ha időben érkezem, talán nem fog sírni senki, és nem lesznek szomorúak.” Várakozással és izgalommal töltötték el ezek a gondolatok és úgy döntött, sétál még egy kicsit céltalanul a faluban, hogy ne érkezzen meg máshoz is túl korán. Nézelődött és mosolygott. Úgy érezte, abban a faluban lakozik az ő igazi boldogsága, csak meg kell találnia. Mikor a sötétséget kezdték eloszlatni a fény első sugarai az ég alján, újra kopogtatni kezdett a házakban, de a legtöbb ugyancsak zárva volt. De akkor őt ez nem zavarta, nem bántotta. Csak próbálkozott és próbálkozott, míg egy régi, öreg ház ajtaja kinyílt. Óvatosan benyitott és a beszélgetés reményében halkan suttogni kezdett. A házban tisztaság volt, az edények elmosogatva hevertek a szekrényben, a padló csillogott a tisztaságtól. Nézelődött, fülelt, hátha talál valakit, de nem szólalt meg senki. Mikor már végleg azt hitte, hogy üres a ház, egy halk, rekedtes hang szólalt meg.
- Itt vagyok bent a szobában.
Egy idős nő volt az, s ahogy az alak belépett, látta, hogy a nő az ágyban fekszik nyugodtan.
- Bejöhetek? –kérdezte félve. A nő a kezével intett, hogy megengedi. Belépett, majd leült az ágyra. A hölgy sápadt volt és nagyon-nagyon idős.
- Későn érkeztél, már azt hittem sosem jössz el.
- Én siettem pedig. Nagyon sajnálom –magyarázkodott.
- Mennyit kellett szenvednem, mire végre megjöttél? Ó Istenem, de sokat! Elmondani nem lehet, mennyit –s azzal elkezdett sírni. Az alak finoman megfogta a kezét, és nyugtatgatni próbálta.
- Hiszen már itt vagyok. Segíthetek önnek. Mit szeretne, mit tegyek, hogy jobb legyen?
A nő a zokogástól alig tudott megszólalni. Nehezen mondta ki a szavakat.
- Nincsen senkim. –szipogta- Csak szóljon valakinek, hogy jöjjön értem, hogy ne hagyjanak itt egyedül.
- De hát én itt vagyok. –erősködött, de csak fejrázással válaszolt a nő. Szegénynek a gyomra is felfordult az egésztől, olyan rosszul lett. Sok ember fájdalmát látta már, de az, hogyha beszél is velük közben, csak megnehezítette a dolgát. Az ő szeméből is könnyek törtek ki a sajnálat miatt majd kirohant azt kiáltva, hogy hozni fog valakit. Mikor kiért a friss levegőre szinte elhányta magát. Futni kezdett s kiabálni, dörömbölt az ajtókon, próbálta feltépni az összes kilincset, kiabált s ordított, de minden ajtó zárva volt, és sehol sem látott senkit. Zokogva rogyott le a földre egy ajtónak támaszkodva. Teste rázkódott a sírástól, reménytelennek érezte a helyzetet, pedig ő minden áron segíteni akart a szegény nőnek. Tehetetlennek érezte magát, és megbánta, hogy egyszer is szóba állt bárkivel is. Lassan megnyugodott, majd nehézkesen felállt. Vissza akart menni a nénihez, hogy bevallja, nem talált senkit, pedig megígérte. Mondani akarta neki, hogy majd ő ottmarad vele, s később, mikor világosabb lesz, biztos talál valakit, aki tud segíteni neki. Elindult volna, de akkor valaki dühösen és hirtelen feltépte mögötte az ajtót. Egy fiatal, húsz év körüli fiú volt az. Szemeit könnyek áztatták, arca vörös volt. Ahogy meglátta az alakot azonnal megragadta a ruháját és dühösen üvölteni kezdett vele.
- Hol van? Mondd meg azonnal, hol találom!
A fekete alak szemébe félelem ült és csak reszketve rázta a fejét. Megrémítette őt a fiú viselkedése és kétségbeesett arca. Próbált kiszabadulni a szorításból, de a fiú nem engedett. Magas volt, erős és jóképű, de egyértelműen szomorú. Ettől az alak megint csak rosszabbul érezte magát.
- Én-én nem tudom, kit keresel. Sajnálom –dadogott.
- Elment! –ordította az arcába- Elment miattad és most itt vagyok én is. Utána jöttem. Csak mondd, meg hol van? –folytatta csendesebben.
- Hogy néz ki? Kit keresel? Hátha láttam! –mondta zavartan.
- Egy meseszép lány. Fiatal, piros arccal és hosszú, göndör hajjal. A szomszéd faluban élt –mondta könnyeivel küszködve. Az alak bármit megtett volna, hogy segítsen. Gondolkodni kezdett, majd hirtelen eszébe jutott. A felismerés miatt mosoly ült az arcára.
- Ott van! A faluban. Hiszen én találkoztam egy ilyen lánnyal. Nagyon szomorú volt és ő is sírt, biztosan téged vár! –kiáltotta boldogan. –Menj, siess!
A fiú ellökte őt, és rohanni kezdett arra, amerről az alak érkezett. Ő maga a földre esett. Ijedtség és szomorúság miatt újra zokogni akart, de megállta. Úgy gondolta, neki dolga van máshol, meg kell találnia a boldogságot. Nehezen vette a levegőt és a sok borzalmas beszélgetés után belátta, hogy a társalgás csak megnehezíti a dolgát és csak boldogtalanabb lett. Olyan boldogtalan, amilyen még azelőtt sosem volt. ,,Ha ebben a faluban mindenki beszél, úgy én nem is akarok itt keresni többet.” A faluból kivezető úton nem kopogtatott be sehová, még a szemével sem kereste az embereket. Csak ballagott mélabúsan a határ felé. A remény apró szikrája még égett benne, de közel sem volt olyan erős, mint mikor belépett a faluba. Nem akart oda többet visszatérni, egyetlen vágya az volt, hogy végre maga mögött tudhassa. Mikor az utolsó kicsiny utcára is betért, minek a vége már a határ volt, fellélegzett. Gyorsabban kezdett lépkedni és már majdnem elérte, mikor az utolsó ház kis kertjéből valaki kikiáltott. A fekete alak megugrott ijedtében. A hang egy idős, mosolygós asszonytól származott, aki rögtön nevetni kezdett.
- Sajnálom, nem akartam megijeszteni. –vigyorgott kedvesen a néni.
- Semmi baj! Csak elgondolkodtam és nem vettem önt észre –magyarázta zavartan.
- Kerülj beljebb. Éppen időben jöttél.
A fekete alak szíve egyszeriben megtelt melegséggel és boldogsággal. Ahogyan a nő szólt hozzá, teljesen felvillanyozta és felvidította őt. Tudta, megtalálta, amit keresett. Mosolyogva belépett a piciny kapun, és leült. A nő ölében egy cica aludt nyugodtan. A kis kert tele volt virágokkal és gyümölcsökkel, ami nem volt meglepő abban az őszi évszakban. Eleinte csak néztek egymásra jókedvűen, majd az idős hölgy szólalt meg először.
- Tudod, mikor először itt jártál, nem örültem neked, de most, köszönöm, hogy eljöttél.
- Utoljára itt jártam? –kérdezte elcsodálkozva. Gondolkodni kezdett és hirtelen rájött, hogy ismerős számára a környék. Mulatságosnak tartotta, hisz’ a nagy vándorlásba nem tudta megjegyezni az összes helyet, ahol valaha járt.
- Igen, de akkor nem hozzám jöttél, hanem a férjemhez.
- Meglehet, sok emberrel találkoztam már –vallotta be szégyenlősen.
- Ebben biztos vagyok –mosolygott melegen a nő.
Nem volt rá szükség, elérte, amire vágyott, de szüksége volt mégis arra, hogy hallhassa, hogy ki legyen mondva az ő legnagyobb álma.
- Ön örül, boldog, hogy itt vagyok? –kérdezte gombóccal a torkában, s a válaszig még a levegőt is visszatartotta.
- Boldog vagyok, igen. Mindig is az voltam, de most, most igazán az vagyok –felelte.
Örömkönny gyűlt az alak szemébe, felállt, majd megölelte a nénit. Ő szorosan viszonozta az ölelést, majd némán búcsút intettek egymásnak. Kiment a kapun, és olyan boldogsággal és erővel kezdett sétálni, amilyen azelőtt sosem járta át. S így ment tovább, örömben úszva a Halál.