Andó István
Albérletek
A mama
Ülök a padon, nyár van, kétezer nyara, felhő sincs az égen, zavartalannak tűnik minden, látszólag. Szemben a belvárosi iskola, ebben a parkban találkozom a lányommal. Este beszéltük meg vonalason, nincs divatos bunkofonunk, hogy háromkor találkozunk. Szemlélődöm, inkább én várjak, úgy kerékpároztam át a szomszéd városkából, hogy biztonsággal előbb legyek itt. Érződött Nóra hangjából, hogy szüksége van rám, megint albérletet vált, kénytelen, felmondták a mostanit. Mivel anyagiakkal nem tudok segíteni rokkant nyugdíjasan, legalább átbeszéljük a helyzetét. Három óra öt és jön, tolja a biciklit, törékeny, fél fejjel alacsonyabb, szinte kislányos alakját látva, a nap melegét megtetéző hullám fut át rajtam. Szia-szia, és megöleljük egymást, leül mellém.
~ Szétnéztél a városban, van kínálat? – Teszem fel a nyitó kérdést.
~ Nézegettem persze, személyesen is. – Mondja visszafojtottabb hangon.
~ És nem tetszettek, vagy vársz még a döntéssel?
~ Ez nem annyira tetszés kérdése, hol van, mi a havi taksa, le van e lakva, milyen a bútor? Az már hab a tortán, ha nincs nagy kaució, ha nem hülyék, nem hangosak a szomszédok.
~ A kaucióba tudok segíteni, ha kell.
~ Nem kell. – És hosszan maga elé néz, valamit tartogat ez a rossz hangulat.
~ Miért mondták fel a bérletet?
~ Mert a tulaj, Gerendás környékén van a nem kicsi farmja, felújítja az agrárgépész fiacskájának, mivel területi képviselő lett egy multi traktorgyártónál. Valójában rendes volt, augusztusig maradhatok, az még egy hónap.
~ Mi a baj, nem csak a bérlet miatt akarsz beszélni ugye?
~ Volt már jobb kedvem is. Áginak kevesebbszer van rossz kedve, ha egyáltalán. Tudod, hogy félidőn túl van a babájával? Örömmel újságolta, hogy kislány, és az ultrahangos vizsgálat mindent rendben talált.
~ Igen, rendszeresen beszélek vele, és találkozgatok is.
~ Persze, csak hát foglalkoztat, nagy a helyzeti különbségünk, nekem nincs jó kilátásom. Meddig fogok albérletből albérletbe költözgetni?
~ A mi válásunk után, úgy huszonegy-két éves korotok óta, elnyílt az életutatok egymástól, ez természetes, akkor is, ha ikrek vagytok. Bízni kell, ha elveszíted a hited, akkor nem lesz jövőd se! Ági lágyabb, benned viszont van némi fiús, dacos vonás is. Ez már a harmadik éve, amióta ők együtt vannak, és Jóska, az autós biznisszel, összeügyeskedett egy panellakást magának.
~ Értem én, de ettől még nem lesz most jobb hangulatom. Kérdezem, te tudod, hogy a volt anyósodnak mennyi földje van, és mit csinált vele?
~ Amikor még élt a tata, a rendszerváltáskor ki lehetett volna venni gazdálkodásra, de a fényező fia hallani se akart erről, így aztán bent maradt a TSZ-ben, amíg az fel nem oszlott, utána pedig bérbe adta a mama mind a huszonkét holdat, ennyit tudok. Apánknak is volt egy holdja ott, tagi járadékként megörököltük a három tesómmal.
~ És ti se művelitek, igaz, bérbe adtátok ugye?
~ Mi mást csinálnánk vele, egy osztatlan nagy táblában van.
~ És mennyi a bérleti díja, mennyit kaptok érte?
~ Az egész holdért tízezret évente, elosztás után csupán nyugdíj kiegészítés. De miért olyan fontos ez? Furcsán fogalmaztál előbb, a volt anyósom a te nagymamád.
~ Igen, a mama. – A kesernyés hang után szünetet tart. - Mikor láttad utoljára, milyen emlékképed van róla?
~ Ő született paraszt asszony, mellette piaci kofa is volt. Emlékszel a cseresznyeszedésekre, és másnap kora reggel kerékpáron tolta el azt a negyvenkilónyit, hogy ne rázza össze gyümölcslének, megtartani is munka volt, hosszú évekig csinálta.
~ Erre is emlékszem, meg hogy sok töltött lángost sütött nekünk, akkor az volt a vacsoránk, azok is kifejezetten jó hangulatú délutánok voltak, és búcsúzáskor hosszan puszilgatott minket, el is neveztük mamás puszinak, mert túláradón csinálta, le kellett törölni a cuppantások nyomát rólunk. Aztán kinőttünk ebből is, tiniként már nem engedtük meg. A cseresznyefák is elöregedtek, amikor meghalt a tata, csak néhány szilvafa maradt a kertben, ott, ahol önfeledten játszottunk. A mamáék azután költöztek be a tanyáról, amikor mi meg át az új házunkba, amibe most anyánk „éldegél”, azon a „szűk” kilencven négyzetméteren. Ám én a ti válásotok körüli időszakra gondoltam, akkor, és utána hogy viselkedett a mama?
~ Ők, a tatával, jó párosok voltak, ha volt is néha kanálcsörgés, mi anyáddal kevésbé, ők sose élték fel a megtakarításukat, segítették elindulni a gyerekeiket. Én megértettem a gazdálkodásukat, ezért is építettem, ebben a szellemben visszafogtam anyátokat, pedig nagyon szeretett új, divatos ruhákban járni, helyette is gazdálkodtam, ez a tatáék szemében nagyon fontos volt, megbecsültek érte. A húsz év emlékei miatt fizette ki a mama azt a tíz százalékos minimumot az anyátok javára lemondott házért, amit kértem, valamivel újra kellett kezdeni. Nekem nincs rossz emlékem róla.
~ Nekem sincs a tata halála évéig, de utána kezdett megváltozni, a tömbházba költözéskor már erősen képzelgéses félelmei voltak, nem csak azért ment át, mert nem bírt a nagy házzal, a kerttel hetvenöt évesen. Ennek már öt éve, és a ház eladásából még maradt is neki pénze, és mi ketten közben albérletbe mentünk…
~ Sajnos, bizarr a történet, a válásunkkor anyád maximális anyagi biztonságra tört, egy jottányit sem engedett, most, építész technikusként, ingatlan közvetítőnél dolgozik, de ezt már tőletek tudom. – Még mindig nem értettem, hogy jön mama az albérleti ügybe.
~ Az átmeneti kocsmai pultozást az új társánál csinálta, annál, aki rögtön utánad lépett be a képbe, mint anya igényeinek a szponzora, és aki építőipari vállalkozó, nincs családja, anyjával él egy nagy házban, azon túl van vagy öt ingatlanja. Nemcsak bizarr, hanem hülye is a történet, ha mindent egybe vetek.
~ A mama szerintem nem tudta feldolgozni a tata halálát, a vele és a halállal való össze-zártságot az utolsó hetekre, és arra az éjszakára. Szétesett, sokat sírdogált, elhagyta magát, láttam majd egy évre rá, amikor beszéltem vele az átadási minimumról, mert anyád azt se akarta. Szinte vádolta a tatát akkor is, hogy ilyet tett vele, hogy egyedül hagyta, és neki kellett intézni még a vadászfegyver leadását is, a páncélban is talált pénzt, mert elzárva kellett tartani a puskát. De azért azt megértette, hogy 46 kilósan, három nagy műtéttel, nem tudlak eltartani benneteket. Ezt csak azért mondom, hogy a görcsös ragaszkodásuk ugyan hasonló anyáddal, de a biztonságérzet, a veszteség, a magány keveréke, átélése nála, úgy látszik, sokkal rosszabbul alakult. A keresztapádra fogott minden rosszat kezdettől, hogy meglopja, akit sose bírt igazán, pedig nem is volt náluk a tata halála előtt hónapokkal, utána meg egyáltalán nem.
~ Érdekes ez a bezárkózó bizalmatlanság, a kofaasszony vett egy másik lakást is, a huszonkét hold bérleti díjával jócskán ki tudta egészíteni a maradékot, hogy a pénze értékénél maradjon. És ezt is anyával intézték, egy jó éve ennek.
~ Hogy mondod, a mamának van még egy lakása?
~ Igen van neki, és üresen áll azóta is, mert nem volt bizalma idegen albérlőt befogadni, hát most felajánlották nekem, de nem úgy, mint nagyi és unokája között elvárható lenne, hanem piaci áron bérelve, és erre az anyám se szólt semmit. – Rám néz, elcsukló hangon kérdezi: - Te érted ezt?
~ Érteni tán értem, de elfogadni…
~ Hát ez az!
Mikulásnap
Julit és Dávidot évek óta ismerem, a szomszéd tömbben laktak, egy földszinti, hideg, régi ablakú szoba-konyhás albérletben, két évet éltek ott, aztán átköltöztek egy kertes házba. El kellett menniük, mert Juli eltaktikázta magát, a szavahihetőségét, éves elszámolással csak a gáz alapdíját fizette, olyan kevés óraállást diktált be, de közben jobban fűtött, mint előtte. Talán érthető, bérminimumból élnek, de ez ugye nagyon rövidtávú gondolkozás, és most issza a levét, az új helyen a régi melegét is ki kell fizetnie, a százötvenezer forintos hátralékot, szerencsére részletekben. A tulaj nem vitte bíróságra az ügyet, megelégedett a közjegyző előtt aláírt kötelezvénnyel. A törvény őre figyelmeztette az anyukát, ezután ha elmarad a törlesztés, akkor bírósági ítélet jön, kamattal, perköltséggel tetézve.
Dávid nyolc éves, harmadikos, és amikor iskolába ment, kapott egy használt mobilt, az anyja azon ébresztgette a munkahelyéről, saját mobiljáról, hogy szedje össze magát, egyen valamit, és induljon el időben. A telefonos kapcsolaton pótolta Juli azt a szimbiotikus együttlétet, ahogy éltek egyébként. Nekem a nyári, egész napos lődörgésekkor tűnt fel a kerek képű, a tüskés fekete hajú kisfiú. Kaptak tavasz végén valakitől egy lestrapált camping biciklit, avval poroszkált ide-oda, sokszor feleslegesen cipelte. Hol leesett a kinyúlt lánc, hol meg defektes lett valamelyik kerék, hát megcsináltam neki, így ismerkedtünk meg. Iskolába is a keróval akart járni szeptembertől, ami ugyan nem volt messze, de forgalmas főúton kellett átmenni. Jobbnak láttam, ha előtte megtanítom közlekedni. Egy este, amikor az anyja a pluszba vállalt alkalmi munka után hazajött, átmentem hozzájuk.
A bejárati ajtójuk előtt, még a lépcsőházban, cipők hevertek, ahogy kiléptek belőlük. Zsúfolt előszoba fogadott, szatyrok és dobozok sora hevenyészve. Látszott a lakáson, hogy nem volt tisztasági festés lakóváltáskor. Középmagas, fekete hajú, mélybarna szemű, viszonylag csinos, harmincon túli nő fogadott. Kis zavartsága ellenére, látszott Julin, hogy örül a látogatónak, hogy Dávid már beszélt rólam neki, miután letettem a négy almát az asztalra, leültetett. Nem akartam sokat ott lenni, mert a szembe szomszédja a mi tömbünk lépcsőházait is takarítja, és a járdasepréskor látta, hogy hova megyek, nagyon kíváncsian forgatta a fejét, a nyitott ablakon keresztül a beszélgetést is hallhatta. Röviden összefoglaltam szándékomat: Dávidot igyekszem megtanítani a közlekedés szabályaira, már amennyire időmből telik, mert nekem is van két, hasonló korú fiú unokám, a nagyobbacska lány mellett.
A következő szombaton el is kezdtük, mert Juli ismét plusz munkát vállalt, reggeltől dinnyét árult. Először arra kértem Dávidot, hogy kövessen a járdán, figyelje meg azt, amit csinálok. Tekeregtünk a lakótelepen egész délelőtt, gondosan kikerülve a gyalogosokat, utána felmentünk ebédelni, és egy kicsit beszélgettünk közben, iskoláról, az osztálytársak sokféleségéről. Mert Dávid olyan iskolába jár, ahol több a cigánygyerek, mint magyar, ez területileg alakult így, persze sok szülő inkább elvitte máshova a gyerekét, a cigányok maradtak, hiszen a közelben laktak. Délután játszóterezés lett a műsor, és a kisfiú jól érezte magát, olykor-olykor egy átvett rigmust is hallatott, táncmozdulatokkal színesítve. Négy óra után a lakásajtóig kísértem, így beszéltük meg: Ajtótól ajtóig! Ilyen kirándulások még háromszor előfordultak augusztus huszadikáig, csak a sebesség rapszodikusságával volt némi probléma. Mivel az én unokáim – családostól, valamennyien – kimentek több napra az exem társa horgásztanyájára, ott tartottak Ilona napot, én pedig Dávidékat hívtam meg, legyen nekik is ünnep az a nap. Úgy sejtettem, hogy igen ritkán volt ilyen az életükben.
Délelőtt felkerekeztünk a színpaddal, vásárosokkal telezsúfolt főtérre, kinéztünk a kivágott paravánok figurás képein, bámészkodtunk, fagylaltoztunk. Kívülállónak úgy tűnt, mintha apa-lánya-unokája lennénk. Ebédre, előzőnap vásároltam három egész menüt, a süteményt fontosabbnak tartottam, amit haza fele útközben választottunk ki. Juli megdicsérte a felújított lakásom, a lambériás burkolatokat az előszobán, konyhán, míg Dávidot a felfedezett számítógép elbűvölte el. Érezték mind a ketten, hogy egy jobb, egy másik világba léptek be.
A sütemény elfogyasztása után Dávidnak bekapcsoltam a gépet, azonnal ráállt a keze az egérre. Na, nézd csak! Az a gyanúm, hogy a gyerek elkalandozhatott néhányszor már a Médiamárkba is, mert hamar megtalálta a játékokat. Kicsit később mi, az anyjával, visszamentünk a konyhába, a félszobában nem volt erre hely. És Juli ott végre megnyílt valakinek, csak úgy áradt belőle a szó. Csak azért szóltam közbe olykor, hogy a félmondatok sokaságát össze tudjam rakni.
Megtudtam honnan került át ide, már két éves gyerekkel, mert Megyesházán a volt férje, amíg ő dolgozott, bezárta a totyogó fiát, és kocsmázott estig, hogy elmenekültek valójában, és már tizenöt évesen ketten maradtak a nővérével, de amikor az férjhez ment, két év múlva, szinte megtagadta a húgát, és ugyan ő is követte huszonnégy évesen, mint élete vélt megoldását, de az igen rosszul sikerült. Egy forintnyi gyerektartást sem remélhet. Az elhunyt anyja már igen idős nővéréhez költöztek be a városba, aki nehezen viselte a kisfiú mozgékonyságát, hogy mindenbe belemászik, a csengőként használt öreg kutya is ellenségesen fogadta a gyereket, az iskolába menés előtt eljöttek onnan, azóta itt laknak, de innen is menniük kell, mondta titokzatosan, nem kérdeztem, a miértet később tudtam meg. Este kilenc után csörög a mobilom, Juli az. - Na, talán nincs valami baj!
~ Képzelje Józsi bácsi, Dávid elsírta magát az ágyban, hogy neki miért nincs nagypapája!
Az ismerős ismerőse talált nekik egy kiadó házat, nagyon méltányos áron, kaució nélkül. Aztán belakásnál kiderült mi az ára. Havi húszezerért vigyázni kellett az elhunyt matróna bútoraira, egyebekre, és rendben kell tartani a kertet is. Ez azt jelentette, hogy a háromból csak fél szobát használhattak, a konyhát is csak részben, a kertben pedig rendszeresen fel kellett szedni a lehullott almákat, a rohadtakat kukába rakni, a nyugdíjas tulajné folyamatos ellenőrzése alatt, hetente kétszer biztosan megjelent és rendezkedett. Így teltek a hetek, és a fürdőszobába telepített vegyes kazánba kellett fűteniük délutánonként, viszont a lomos tüzelőtárolót se adta át a banya. Mivel csak háromutcányira voltak, nem szakadt meg a kapcsolatunk, olykor meglátogattam őket. Ilyenkor Dávid ugrott a cipőbe és rohant ajtót nyitni. Ez a mozdulat adta a mikulásnapi ötletet, amit az anyjával előzetesen egyeztettünk.
Igyekeztem csendesen kinyitni a kiskaput, és belopóztam az előszobáig, ott telepakoltam a két cipőt mikuláscsomaggal, meg egy kirakós játékkal, utána kisurrantam a házból. A nagyapás csíny után pittyentettem a telómmal, és egy perc múlva becsöngettem, és Dávid robogott – azaz robogott volna, a cipőfelvételnél felkiáltott, kint is hallottam:
~ Nézd már anya! Itt járt a mikulás, nézd mit hozott! – Így Juli engedett be, és én még láttam a gyerek sugárzóan boldog arcát! Gondoltam, ezt meg kellene ismételni. Karácsony után van Dávid nap, és elég jó a hallása, van zenei érzéke. Vettem egy közepes minőségű furulyát, evvel elkezdheti a tanulást, szépen és jól becsomagoltam, hogy ne legyen még sejthető se a tárgy. Az anyja tortát sütött, csillagesős petárdát rakott rá. Dávid hosszan bontogatta a titokzatos ajándékot, amikor kilátszott a furulya vége kihúzta, és a nyakamba ugrott. Ünnepeltünk megint, ez volt már a harmadik nap együtt, amit a gyermeki ragyogás töltött be.
Birtokon belül
Őszes, hatvan körüli úr próbálja kibetűzni a kapucsengő táblán a neveket: melyik a Gömöri lakás, a hetes, csenget, semmi, ismét csenget, de a mágneszár makacsul hallgat, ellenáll. Nosza, elő az okossal, hívja a tulajt:
- Biztosan itthon vannak a lakók?
- Igen, nem rég beszéltem velük. Nem engedik fel? – Így a női hang.
- Nem reagálnak.
- Meg tud várni, már végeztem, pár perc és ott vagyok?
- Jó, megvárom.
Kis idő elteltével egy Suzuki gördül be a panel előtti parkolóba, negyvenes, sportruhás nő pattan ki belőle, kissé feldúltnak látszik, táskájából másik kulcscsomót vesz elő.
~ Jöjjön, felmegyünk!
A lakásajtót már nem bírja kinyitni, a hevederzárban belülről is benne a kulcs, viszont zene szűrődik ki, tehát itthon vannak a lakók. A nő hosszan csenget, erre a rapzene felerősödik az előszobában. Újra és újra csenget.
~ Két érdeklődő nem tudta megnézni a lakást, a lakók csak bérlők, én pedig nem tudok minden alkalommal eljönni. – Magyarázkodik a nő. Negyed óra még, az úr tétován mocorog, menni akar, csupán azért érdekli a lakást, mert közel van az állomás. Végre nyílik az ajtó.
~ Na, mi van? – Kérdi köszönés helyett egy nagydarab, húszas éveiben járó, szúrós szemű borostás férfi.
~ Pál úr, elég világosan mondtam, hogy el akarom adni a lakást, és ha valaki meg akarja nézni, azt tessék beengedni!
~ Hát nem! Én is mondtam két éve, hogy határozatlan ideig, azaz sok évre vettük ki a lakást, nincs hátralékunk semmiben, mi mondjuk meg meddig maradunk!
~ Pál úr, értse meg, nekem szükségem van arra a pénzre! - Vesz kérlelőre a nő.
~ Az az igényünk, hogy kerít nekünk itt a környéken egy másik ilyet, hasonló feltételekkel, addig ne is zavarjon!
~ Még hogy én szaladgáljak maguk helyett, nincs ilyen a világon, hogy képzeli!
~ Most hallotta, tehát van ilyen.
~ Fel fogom szólítani magukat írásban! – Fenyegetőzik most már, de tudja, ez meddő érvelés.
~ Momentán nem leszünk itthon, ha jön a postás, a kiértesítő meg el fog kallódni! Végeztem!
És becsukja az ajtót a tulajdonos orra előtt.
~ Mondja asszonyom, ez ugye nem bejelentett albérlet? – Kérdezi az úr.
~ Nem, és nincs szerződésünk, csak szóbeli megállapodás volt köztünk.
~ A szolgáltatások is az ön nevén vannak?
~ Kedvesek voltak akkor, letették a kéthavi kauciót is, és a piaci ár alatti havibérlet összegét előre. – Mondja fásultan és tanácstalanul a nő.
~ Utólag meg nem fog tudni aláíratni semmit, a havi bérleti díj sem fog változni, előre láthatóan igen sokáig. Szorult helyzet, dokumentum nélkül fel se tudja jelenteni őket, hogy megszüntesse a bérleti viszonyt. Jól átgondolták, és ügyelnek arra, hogyne kövessenek el hibát. Igen drága lesz így a megspórolt szja-adó. Keressen egy jó ingatlan jogászt, azt tanácsolom. Láthatóan ez a lakás egyhamar nem lesz eladható. Viszontlátásra!
