Andó István
Őszies tavaszban!
László bátyám dérütött rétjén állva
réved az elme múltba, friss jelenbe,
új éneket készít – önmagát feledve.
Verset kéne írnod! - Tavaszias teltet...
Mert szemed barna, sugaras melegében
fürdöm, cirógató infrafényben!
Hisz miért ez a tudálékos kötéltánc,
kinek e sok reflektív szorgalom?
Ha itt, a szárazon, a legszebbre szomjazom!
Szemed igéző fénye jelöli sorsomat…
A visszfényben szívem új játékát látom:
(- s közben fülem ül a szempillámon…)
Egy új érzés szele forgat – és égve fázom!
Oly üdítően tiszta az a földi forrás, az a tó!
Okos mértékkel az így sokáig kortyolható?
2019. 9. 21.
Patmoszról nézve
Ellenpontban Závada Péter melankólia szigetével
Mint János, ki igazolta a másik hármat,
látomásaiban mondta el a jelenéseket,
ahogy engem a Mindenség-elmélet késztet:
A Standard-modell ötven évig volt jó csupán,
de egy lehetetlenül apró makacs pont
ez az örökifjú változatlan
(a tű hegyén is számtalanul sok van
mit örvénylően táncolva körbe jár)
kacag rajtam, rajtunk és a Higgs-fizikán:
~ Még hogy kilenc mikroterű az Univerzum!
Szóval a megismerés ebbe a magányba űzött.
Lehetnék közönyös közömbös: Miért éppen én?
A megtorpanó homo deus ügye, ki tétován várt,
de csak néhány évet, aztán rutinból díjat adott,
olykor a túlbonyolított semmiért,
mondván: az élet nem állhat meg,
ám szövetségeseivel szakosan tudta,
irányíthatóan jól provokálható a tömeg,
ez az éhes és nyomorult - de felesleges!
És láthatóvá válik a kiszáradt ikonok testén,
apostolok szemüregén töviskoszorúk. - Lángol az éj!
Mert mindig győzni akart a hideg halánték.
~ Dies irae!
Harag napjának harangja egyet kondult.
És majd folyik a vér, folyik rájuk hitek szennye!
2020. február 24.
Több mint köszönet
„Az örök hiány köszörűjén
tündökletesre élezett pengét
csókolják meg a hűségesek.
Műben az embert megünnepeljék.”
Nagy László
Végtelent felfejtve-megértve
a jövőt elővetítve éltem
hosszú kérges-fás éveket
voltam, keveset reméltem.
A létezés magyarázó részletét
tudósként tudom, és íme
diákként tértem vissza ide
újra lakni tudni a lágy
elevenen zsongó jelenbe
hol lényed fehére köszönt rám.
Kimérten tanítottál miért lenni
érezni, mértékeddel hatottál
megláttam belső tájaidon
tova ringva a Nap mosolyát
árnyaltan telt szavak között
a patakcsobogású párán
csiszolt mohás kövek fölött
visszahulló cseppek árnyán
ahogy hallgatásunk újjak nélkül összeért.
Megérintettél, szemem írisze
kitárt kapu, óriás világom átjárható
most nincs széles kép, kérdéses jövő
aranyló lényed van csak, alig mondható.
2020, január 14.
Valakihez
Feltétlen új origó kellett!
Hogy értelmet kapjon vonatkoztatási rendszerem,
de nem a koordináták nulla pontján,
anno ifjú vadként bezárva, szelídekre várva,
időben most, a belátható térben,
körülöttem és előttem, úgy bennem,
olyan másik, ki mérhető s követhető,
ki hiányaim fölött jelzi érzelmeim irányát.
Mert miért kelljek fel, csak úgy,
önmagamért, újabb szálazható kásahegyért?
És a véletlen, e ravasz szervező
elém hozta megtestesülten őt.
Szövegek rejtjelein túl, ismerősként
fölfedeztem a szépség ösvényein.
Könyvek lapjain e találkozás, bár felemás,
nem arányos, nincs egymásba zuhanás,
dalomban szemlélődve melegszem.
Amúgy elvagyok, nem kell megfogni se a kezem
naponta teát főzni, apró dolgokkal bíbelődni,
légy ott, ahol vagy, az már jó nekem.
Jó látnom tevékeny szép szabadságod,
hiszen oly nehezen érted el, nem kötlek
önzőn magamhoz hát, így is motiválsz,
ha nem akarod is múzsám voltál és vagy,
kellő tartalom, egy nő, aki a bennem élő zenék
hangszerelését puszta lényével harmóniába hozta,
ilyen késői szédületem, talán megbocsájtható,
veled nyugszom, egy végtelen dallal,
mi némán is hallgatható és altató!
2020, február 24.
