Bemutatkozás

  

Hangya Lajosné Korek Anna vagyok Gyomaendrődről, a tagjai sorába befogadott az OPSKMM Irodalmi műhelye, köszönet érte.

Munkás életemet a mezőgazdaságban töltöttem el mint állami gazdasági dolgozó, állattenyésztő-állategészségügyi üzemmérnök, majd később mint tanár. Ötven éves voltam, amikor pedagógus diplomát szereztem, hogy ne csak az állattenyésztést és a falusi turizmust taníthassam, hanem az emberséget is, így lettem kollégiumi nevelőtanár.

Versszerető vagyok, a 20. századi magyar költőket olvasom legszívesebben. Próbálok verseket írni, amelyek a mai modern irodalomnak nem felelnek meg, mert többnyire első olvasatra érthetőek. Könyvem még nem jelent meg, csak helyi újságokban, és néhányat a „Verslistás” folyóiratban közöltek a verseimből. Szerintem a verseskötet nem eladható műfaj, így főleg magamnak és családomnak írogatok.

 

 

Munkába menet hajnalban

 

Láttad már a novemberi hajnalt?

Mely tört fényekkel, árnyakkal szabdalt,

Mély kék ég, szikrázó csillagok,

Úgy érzem, a földön csak én vagyok.

Hideg van, az arcom kipirul,

A fák reszketve állnak konokul.

A ragyogó félhold sejtelmesen bujkál,

Ó, egymagad, vajon hová jutnál?

S megláttam egy füstjét eregető kéményt,

Hajnalban kaptam egy csodálatos élményt.

A tejfehér pára felszállt, elvegyült a kékbe,

Lelkemre ült a bánat, majd feloldoz a béke.

Édesanyám fehér haja lebeg, szép arca feldereng,

Így szállt el egy lélek a november végi reggelen.

 

 

Őszi mementó

 

Gyalogakácok közt vezet az ösvény,

A Körös-partot befonja a lián, a vad repkény.

Ártéri erdők, csodás tisztások,

Vízparti vegyes fatársulások.

Nyár, kőris, szil és éger

Elveszel a békés sűrűjében.

Mintha egy poszter előtt állnék,

De valóságban körül libbennek a lepkék.

Lábam alatt zörög az avar,

A hulló falevél sok mindent takar.

Elfedi a gondatlan ember örök nyomát,

Elejtett szemetet, flakont, árvacsalánt.

Rozsdabarnába öltöznek a fák.

Érzed az elmúlás kesernyés illatát.

Szempillantásom egy faoszlopra téved,

És az őszi csodában megcsap a végzet.

A Körös-parton mementó egy oszlop,

17 éves vízbe fúlt fiú nyugszik ott.

„Nem tudtam búcsúzni tőletek,

Mert nem gondoltam, hogy örökre elmegyek.”

Vallja a sírfelirat,

S döbbenten fennakad a gondolat…

Feljajdul bennem a félelem,

És elcsitul sok csip-csup sérelem.

 

Ők a valódi vesztesek!

Emberek, kik nem élhettek eleget

És azt sem mondhatták, Isten veletek!

 

 

Fekszem a fűben

 

Fekszem a fűben…

Mellkasomat a nap melegíti,

Hátamat a nedves föld hűsíti,

Ágyam a tavaszi rét,

Lelkem harmóniája a tét.

Megsértettek…

Kezem arcom elé teszem,

S nyalogatom lelki sebem.

Ágyam a rengő búzatábla,

Arcomat csak a nap látja,

Elbújtam a világ elől,

Kit bántanak, elmenekül.

Megsértettek…

Ágyam a rengeteg erdő,

Nem ér el a világi fertő,

Ágyam a lomha folyó,

Lelkem a bezárt kagyló.

Megnyugszom.

Ha az ember más élőkkel elvegyül,

Nem érzi magát olyan egyedül.

Rájön, hogy ő is vad, s ha megszelídül,

Megbocsájtó élőlénnyé lényegül.